Wah' nagini

Név: Wah’ nagini
Becenév: Árnyék
Faj: Yautja
Kor: 50 év
Nem: hím
Foglalkozás/Kaszt: Hunter predator
Előtörténet:


Egy űrhajón születtem, anyám belehalt a szülésbe. Születésemre apám is halott volt már, egy vadászaton vesztette életét. Családom ahhoz a klánhoz tartozott, amelyik az Antarktiszon vadászott.
Bár szüleim meghaltak, mégsem maradtam egyedül, hiszen klánunk nagyon összetartó volt. Már fiatal koromban elkezdtek tanítani. Nyolc- tíz éves koromban láttam egy vadásztostorral harcolni, és nagyon megtetszett nekem a fegyver. Éjszakánként gyakran elcsentem az idősebbek ostorait, és gyakoroltam velük. Egyszer aztán lebuktam, de nem büntettek meg, sőt elkezdték tanítani az ostorral való bánást. A másik fegyver ami lenyűgözött a Shuriken volt. Csodálatos volt látni, hogy a képzett vadászok, milyen halálos pontossággal kezelik, ezt a számomra nemes fegyvert. Húsz éven keresztül tanultam, nem csak gyakorlati, de elméleti tudást is szereztem. Fizikumom is tűrhető lett, bár testalkatom korántsem volt olyan zömök, mint más vadászoké. Negyven éves voltam mikor elérkezett az idő a beavatáshoz. Sajnos pont az esemény előtt egy hónappal súlyosan megsérült a nagybátyám egy vadászaton. Rokonom kiváló vadász volt, mindenki tisztelte a klánban. Halála napján magához hívatott. Szomorú voltam, hiszen mindig is felnéztem rá, és neki köszönhettem, hogy viszonylag jó harcossá cseperedtem. Mielőtt meghalt volna, átadta nekem az ostorát, és e szavakat fűzte hozzá.
-Használd bölcsen fiam és ne hozz szégyent a klánodra! Ne feledd, harcban meghalni az igazi dicsőség. –ezt mondván intett a mellette álló két vadásznak, akik felsegítették, majd kivezették egy űrhajóhoz. Mielőtt beszállt volna még ennyit mondott:
- Én most elmegyek, hogy vadászhoz méltóan halljak meg. Szerencsés vadászatott kívánok. –űrhajója elrepült egy közeli bolygóra, hogy még utoljára savvérűbe márthassa karmolóját.
Nagybátyám halála nem rendített meg, sőt a beavatás előtti hetekben fokozott erőbedobással edzettem. Elérkezett beavatásom napja. A beavatásra még nem vihettem el elhunyt rokonom ostorát, de kaptam helyette két shurikent, egy dárdát, és természetesen rajtam volt az elmaradhatatlan csukló penge is. Váll ágyút nem kaptam, a felkészítőim elmondták, hogy annak megszerzése is része lesz a beavatásnak.
Az űrhajónk felemelkedett, és én életemben először, elhagytam szülőbolygómat. Gépünk egy Föld nevű bolygó felé tartott. Izgatott voltam, kicsit talán még féltem is, de inkább az izgalom volt az uralkodó érzés. Az űrhajónk némán szelte a végtelen űrt, és néhány nap alatt elértük a földi naprendszert. A Jupiter nevű gázóriás mellett haladtunk el, mikor jelezték, hogy át kell szállnom egy kisebb űrhajóba, mert azzal közelítjük meg a földet. Jómagam és két másik vadász tartózkodtunk csak a kisebbik űrjármű fedélzetén. Az lekapcsolódott a lassuló anyahajóról, és elindult a várva várt helyszínre.
Útközben elmondták a feladatomat, miszerint meg kell ölnöm legalább egy savvérűt és szabályosan ki kell kipreparálni annak koponyáját. Ezenkívül meg kell szereznem egy vállágyút, és el kell hoznom egy tojást. Azt is elmondták, hogy ahova megyek, az valaha egy bázis volt, ám a Xenomorphok elszabadultak, és megöltek minden ott tartózkodót.
Nemsokára föld körüli pályára álltunk. Ekkora én már a kapszulában vártam. A megfelelő időben a kapszulám levált a hajóról és behatolt a légkörbe. A tapasztalt vadászok jól kiszámították a zuhanási vektort, így a célépület egy kilométeres körzetében, az objektumtól délre értem földet. Ellenőriztem eszközeimet, majd kiléptem a kapszulából. Hő érzékelős nézettel pásztáztam környezetemet. Egy dzsungelban voltam. A levegő kellemes meleg és párás volt. Félelmem teljesen elszállt és a csata előtti izgalom minden porcikámat elöntötte. Hirtelen valami mozdult egy fán. Felnéztem. Egy nagy tömeg ugrott lefelé. Félre ugrottam, hogy ne pont rám essen, de még így is lelökött a lábamról. Feltápászkodtam, és felmértem ellenfelemet. Egy emberszabású volt, méghozzá a legnagyobb fajtából. Legelső ellenfelem egy gorilla volt. Aktiváltam karmolómat és támadó állásba helyezkedtem. Az emberszabású rohamozott. Gyorsan közeledett. Le akartam rá súlytani, de túl gyors volt és olyan erővel ütött el magától, hogy egy fának csapódtam. Feltápászkodtam. Ekkor jutott eszembe, hogy nem kapcsoltam be az álcázó berendezésemet. Alienekre készültem, eszembe sem jutott, hogy más lénnyel is összefutok. Azonnal intézkedtem. A gorilla egy pillanatra megzavarodott, így kihasználva az alkalmat felugrottam, és a levegőből végigszántottam a karmolómat a hátán. Az állat felordított fájdalmában, de nem hátrált. Felém fordult és ismét támadott. Érezhette a szagomat, ezért tudhatta merre vagyok. Megpróbált fejbe ütni, de ezúttal figyeltem, és kitértem a támadás útjából. Közben elkaptam a kezét, és arra támaszkodva hasba rúgtam a gorillát, de sajnos ez nem ártott neki. Ráfogott a csuklómra, és hátra akart hajítani, de én tartottam magam , így a lendület hátrafacsarta a kezét, én pedig a hátára tudtam ugrani. Beleszúrtam csuklópengémet a fejébe és az állat azonnal szörnyethalt. Szerencsére komolyabb sérülés nélkül megúsztam, de a támadás hatására megemelkedett az adrenalin szintem, és teljesen átitatott a harci szellem. A biztonság kedvéért láthatatlanul léptem be az épületbe, de tudtam a savvérűek ellen ez nem sokat ér. Egy hosszú folyosón voltam, a falakat szürkés, pókhálószerű nyálka borította. Nézetet váltottam a maszkomon, és láttam, a folyosó végén hemzsegnek a kemény húsúak. Gyorsan megszámoltam őket, nyolcan voltak. Ennyivel nem tudok elbánni, gondoltam magamban, és elhajítottam az egyik shurikenemet. A gyorsan forgó penge széthasított három idegent, savas vérrel permetezve be a falakat. Szerencsére saválló anyagból készültek fegyvereim, így a dobócsillag épségben visszatért hozzám. A maradék öt bestia támadott. Eldobtam a lándzsámat, és az egyenesen a legközelebbi savvérű fejébe csapódott. Aktiváltam csuklópengémet, és kitértem a következő szörnyeteg útjából, de közben a pengével gondosan végigszántottam a fejét. Az is élettelenül terült el. A maradék három ravaszabb volt, és nem támadtak olyan lendülettel. Körbevettek. Mindkét shurikenemet elhajítottam, és kettővel végeztek is, de a harmadik okosabb volt, lehajolt így a pengék egymásba csapódtak, és a földre hullottak. A savvérű a farkával felém csapott és olyan erővel talált el, hogy legalább öt métert repültem. Felkeltem és közben láttam hogy felém fut. Én is futni kezdtem felé, de az utolsó pillanatban lehajoltam és átcsúsztam a lábai között. Közben hasba szúrtam karmolómmal. Ettől egy pillanatra megzavarodott, úgyhogy gyorsan ki tudtam húzni lándzsámat az egyik dögből. Az alien megint támadott.
Le akart szúrni a farkával, de a lándzsámmal a földre szorítottam a veszélyes végtagot, majd a lábammal tartottam azt, míg a lándzsámmal földhöz szögeztem az említett testrészt. Akárhogy próbált, nem tudott szabadulni. Szánalmas ordítása visszhangzott az épületben. Felvettem mindkét shurikenemet, és az egyikkel kettévágtam a fejét. A hatalmas test pont a lándzsámra esett, így az kettétört. Az öreg vadászoktól tanultam egy trükköt. A lándzsa egyik végét magamhoz vettem, majd levágtam az egyik kemény húsú farkát, és a bot végéhez kötöttem. Máris kész volt az új lándzsám. Még egy trükk volt a tarsolyomban. Levágtam az egyik bestia fejét, óvatosan megtisztítottam majd pajzsként a kezemre tettem. Tanítóim elmondták, hogy a savvérű koponyáját saválló bevonat borítja. Tovább mentem. Egy terembe jutottam. A kezelőpultok között csontvázak feküdtek. A kör alakú teremből 4 ajtó nyílt. Találomra benyitottam a hozzám legközelebb esőbe. A Yautják isteneire! Két vállágyú hevert egy asztalon. Közelebb mentem, és láttam, hogy az egyiket kézifegyverré lehet alakítani. Átalakítottam, míg a másikat a vállamra csatoltam. A vörös célkereszt azonnal célpont után kutatott. A másik fegyvert az övemre csatoltam. Kiléptem a szobából, és sorra végigjártam az összes helyiséget. Az utolsóba készültem benyitni, de zajt hallottam. Valami sziszegett az ajtó mögött. Hátrébb léptem, és a vállágyúmmal berobbantottam az ajtót. Dühös alienek sereglettek ki a szobából. Párat leszedtem a vállágyúmmal, de a szobában hemzsegtek a savvérűek, és jelentős létszámcsökkenést nem okoztam nekik. Bevetettem magam a pultok közé, és onnan lőttem a savvérűekre. Túl gyorsan mozogtak, nem mindegyiket találtam el. Lecsatoltam mindkét shurikenemet és elhajítottam. A fegyverek rendet vágtak a bestiák soraiban, de még így is túlontúl sokan voltak. Hirtelen megláttam, miért vannak ilyen sokan. A szoba telis tele volt tojásokkal. A shurikenek nem tértek vissza, úgy látszik menet közben elakadtak valahol. Lecsatoltam a kézi fegyvert és azzal is tüzelni kezdtem. Fürgén lőttem, lassan fogyatkozni kezdtek a kemény húsúak. De az egyik elért, és rám vetette magát. Kiverte a kezemből a fegyveremet, és pont úgy helyezkedet, hogy a vállágyúmmal sem tudtam elérni. A belső szájával végezni akart velem, de egy jól irányzott rúgással átrepítettem a fejem fölött. Gyorsan magamhoz vettem a fegyveremet közben a vállágyúval szétlőttem támadómat. Ám időközben egyre több alien ért veszélyes közelségbe. Egy jól irányzott lövés egyszerre három savvérűt is súrolt, de szerencsére mindek halálos sérülést okozott. Sajnos a bravúros lövést nem tudtam megismételni. Felkaptam a dárdámat és elhajítottam. Az erős dobás felszögezte a falra az egyik bestiát. Támadott a következő is, de felugrottam a pultra, és teljes erőből hasba rúgtam. Az egyenesen a lándzsámba repült, és csatlakozott a falon függő társához. A roham átmenetileg lassult, így alkalmam nyílt megfigyelni hány ellenségem van még.
Alig tizenketten maradtak. Sajnos kifogytam az ötletekből. Ám hirtelen felcsillant egy reménysugár. Egy csövet láttam meg felettük, és azonnal tudtam, abban folyik az üzemanyag, amivel valaha a bázison állomásozó hajókat töltötték meg. Felugrottam és miközben a levegőből tüzelve visszatartottam a bestiákat átvágtam a vezetéket. A teremben landoltam, szerencsére ott már nem volt alien. A savvérűek támadni akartak, de én az üzemanyagba lőttem és a bestiák lángra kaptak. Gyorsan becsuktam az ajtót, nehogy ebbe a helyiségbe is átterjedjen a tűz. Körülnéztem, nagyjából 20 tojás hevert elszórtan a szoba padlóján. Kiválasztottam egyet, majd a többit módszeresen megsemmisítettem vállágyúm illetve kézi fegyverem segítségével. Odakint még mindig tombolt a tűz, és minden bizonnyal az épület összes kemény húsúja idesereglett már. Az ajtón kívül más kijárat nem volt. Felidéztem magamban az épület alakját. Úgy számítottam, hogy a szoba keleti fala, a külvilággal szomszédos. A vállágyúm egyetlen lövésével átrobbantottam a falat, és legnagyobb örömömre valóban az erdő volt ott. Ám nem csak az. Egy jól megtermett savvérű is ott ólálkodott a fák között. Szerencsére nem vett észre. Egy lövéssel leterítettem, és imádkoztam, hogy csak ez az egy elkóborolt példány legyen. Szerencsémre több nem akadt, úgyhogy óvatosan trófeát készítettem az eddig pajzsnak használt fejből. Elindultam az erdőben a megbeszélt találkozási pontig. A hajónk már várt, és időközben a Hunter is földkörüli pályára állt. Rendben csatlakoztunk az anyahajónkhoz, és a klán főnök teljes jogú vadásszá avatott. Átadta nagybátyám ostorát is.
-Büszke lenne rád ő is és apád is. Mindketten hatalmas vadászok voltak. –mondta.
-Tudom. –válaszoltam büszkén, miközben hajónk elhagyta a föld naprendszerét, de korántsem utoljára.

Vége.